Tamás Komoróczky

FOTO

STATEMENT

A Sanyit nézve Ionesco Kopasz énekesnõje az eszembe, ez az abszurd agyrém, ahol a jelzõk, nevek, szituációk mániákusan ismétlõdnek, hogy aztán kissé eltolódva újra kezdõdjék az egész darab, mint valami végeérhetetlen “loop”. Ez a Sanyi mûfaji megnevezése: végtelen ismétlés. Más szóval mánia?

A szituáció végtelenül egyszerû: egy férfi (nevezzük Sanyinak), labdát rúg egy fa koronájába. A labda felszáll és aláhull a fa túloldalán. Aztán Sanyi újra rúg, a labda pedig újból felszáll, és újból felszáll, és újból felszáll, míg meg nem akad az ágak szövevényében, ahonnan azután egyik ágról a másikra bucskázva hull alá szánalmas pattogó tehetetlenséggel. Sanyi csak arra vár, hogy rúghasson, és akkor a labda röppályája folytatódik. Mire hatodjára nézem végig a videót, megfájdul a fejem. Megfájdul, mert a gyorsítások és lassítások, a rángó kameramozgások, az életlenség, meg a határtalan, agresszív sárga égbolt, amihez képest lilának látjuk a szürke fát stb. – vagyis az örökös érzékszervi kompenzáció kifárasztja a szemet. Mégis tovább nézem, mert már-már transzba ejt, valamiféle furcsa tudatállapotba hoz ez a szemfacsaró látvány. De mivel ejt rabul? Miféle mánia ez?

Azt mondtam, a videó egyszerû, ám a hatása másról árulkodik. Valahányszor nekirugaszkodom, hogy összeszámoljam, hányszor rúg Sanyi, hányszor indul a labda újból útnak és akad el a mozgásban, mindannyiszor elvétem a számolást, mert a labda röpte és az ágak megakasztó szövevénye delejes ámulatba ejt. Be kell látnom, hogy képtelen vagyok tiszta fejjel követni ezt a monoton ismétlõdést. Talán mégsem olyan egyszerû ez a “labdarúgás”, amilyennek elsõre látszott. Vizsgáljuk meg közelebbrõl ezt az érzéki csapdát! Bemelegítésként talán fejtsük meg, hol rugdossa a labdát Sanyi. A helyszínt azokból a töredékes részletekbõl kell összeraknunk, melyeket Sanyi rúgásai közben észlelünk, ami cseppet sem könnyû. “Hõsünk” hol a kép jobb szélérõl, hol a bal szélérõl indítja a labdát, ezért az irányok folyton felcserélõdnek. A homályos, mintegy odavetett háttérben egyszer vasúti sínpárt látunk, máskor betonkerítést, megint máskor egy szintes ház(ak)at vagy bódé(ka)t, szállításra váró(?) halomba rakott farönköket és magasba meredõ villanypóznákat, alig kivehetõen. Hol vagyunk? Egy vasúti pályaudvaron vagy egy ipartelepen? Akárhol is, gyorsan elveszítjük a térérzékünket. A vasúti sín, a betonkerítés, a ház(ak), bódé(k) és a halomba rakott farönkök mintha pusztán a tér horizontális osztását jelölnék, míg a magasba meredõ villanypóznák a vertikális dimenziót. Vajon azért nem hagy idõt a háttér megfigyelésére Komoróczky, mert a helyszín csupán a térkomponálás eszköze a horizontális és vertikális irányokkal? És ezekhez képest nem is balról vagy jobbról rúg Sanyi, hanem folyamatosan körben forog – a fa körül.

Valóban, ha jobban megnézzük, a fa kulcsszereplõ e képsorozatban. Mindkét dimenziót megtestesíti: egyszerre vertikális, mert a magasba tör, és horizontális, mert az ágainak szövevénye, ez a természetes hálózat a vízszintes kiterjedés értelmében tölti be a képernyõt. A tér osztottságát jelképezi, hálózatszerû elrendezettségét, melyben egyik ág olyan, mint a másik, a másik folytatása és ismétlõdése. A fa itt a (hát)tér metaforája lesz: egy differenciálatlan mintákból szervezõdõ egész. Egy ismétlésekbõl felépülõ totalitás. “Természetes” tapéta-(hát)tér, filmen belüli képzõmûvészeti installáció. De ne felejtsük el, hogy Sanyi körben forog a fa körül, mint a Föld a Nap körül. Éppen ettõl veszítjük el térérzékünket, ezért nem tudjuk, hol vagyunk (a háttér nem ad támpontot), vagy hol a fa. Komoróczky manipulálja a nézõt, szándékosan az elveszettség érzését kelti – igen rafináltan

Elõször a filmre vitt jelenet végtelen banalitásával, mely arra ösztökél, hogy önkéntelenül jelképet keresünk a fában. Másodszor azzal, hogy a fa de facto a filmbeli tér középpontja, hisz körülötte forog a cselekmény, azaz õ Sanyi körpályájának és a labda röppályájának a centruma. De miféle tér az, melynek létére pusztán a horizontális és vertikális irányok jelzésszerû utalásából következtethetünk? Talán egy virtuális tér, melynek valójában nincs is középpontja, legfeljebb kitüntetett pontja: ez a fa. Az egyetlen pont, amelyrõl biztosan tudható, hogy az, ami. Ám a jelentés síkján a fa túlnõ önmagán: textúrája révén a tér metaforájává válik, egy hálózatszerû, középpont nélküli tér metaforájává.(…)
Ivacs Ágnes, Balkon,2003

SHORT CV